Vadkutyák

Nem volt ilyen perkusszív a szívem sosem, berángatom a szobába magam és elviszem az együtt megírt tragédiákat. A hol volt hol nem volt érinti a szánkat. Összegyűröm a tenyerembe firkált meséket, az álom és a tegnap egy közös táncra felkértek. Mutatom az embereknek, még dobog a szívem. Fura, hogy ennyire könnyű elhinni, utolértem a házak mögött ásító fákat, a kiskontinensen csaholó vadkutyákat. Itt vagy ebben a szobában te is, ahova rángattam magam. Majd megoldjuk ezt is, ahogy a Nap sétál át az égen, vörösre festi az alját és szépen kioson a képből, belebújik a hegyekbe, lecsókolja a földet, belemászik az emberekbe. És én mutatom nekik, még dobog a szívem. Fura, hogy ennyire könnyű elhinni, utolértem a házak mögött ásító fákat, a kiskontinensen csaholó vadkutyákat.